2017-06-27

A MAGYAR GAZDASÁG PERSPEKTÍVÁI - 2011

Interjú Dr. Csath Magdolna közgazdász professzorral

(A cikk a Magyar Nemzet 2011. július 16-i számában jelent meg.)

csath_magdolna.jpg


Kodolányi János Főiskola, Gazdálkodási és Menedzsment Tanszék, egyetemi tanár, tanszékvezető





Ha jól tudnék jósolni, nagyon gazdag lennék, mondják a közgazdászok.
De az biztos, hogy az eurózóna léte valahol abszurditás. Hiszen olyan képződmény korábban nem létezett, hogy a közös pénzhez nem tartozott egységes állam. Az uniós alkotmány elbukott, s sokan vannak, főleg a kisebb tagállamok, amelyek nem szeretnék, ha létrejönne az európai egyesült államok, mivel úgy érzik, hogy általában az erősek érdeke érvényesül. A periférián lévő országok fejlődése nem gyorsult fel annyira a csatlakozást követően, mint várták. Az infrastruktúra fejlődött, de ez nem elég: a társadalom fejlődésében sem a görögöknél, portugáloknál, sem nálunk nem érezteti hatását a tagság. Nem tudom elképzelni, hogy létrejön a teljesen központosított európai hatalom, így viszont a közös pénz jövője is kérdéses.
Egyetértek azzal, hogy akik nem képesek eleget tenni az eurózóna tagságot meghatározó Maastrichti kritériumoknak, azok hagyják el az eurózónát. A szubszidiaritás híve vagyok, az emberek jól létéhez hozzátartozik, hogy minél inkább maguk alakíthassák az életüket. Nem értem, miért kellene nemzeti ügyekben Brüsszelben dönteni. A bajba került országok nem voltak felkészülve a eurózóna-tagságra, viszont a csatlakozás után már nem követhettek önálló gazdaságpolitikát, miközben gazdaságuk még messze nem volt olyan fejlett, mint a központi országoké. Végső soron ez vezetett a válságukig. Hajlamosak vagyunk a délieket úgy beállítani, hogy lusták, hogy fontosabb nekik az élet élvezete, de ezért nem szabad elitélni őket.



Igen, s ráadásul nem is ez az oka a válságnak, hanem a rájuk erőltetett szabályozás.



Nyolcvan százalékos az adósságunk, ezt a kintlévőséget néhány nagy pénzintézet kezeli. Az államháztartási hiány már nem annyira magas, nem is erőltetném a minden áron való csökkentését, hiszen egyelőre csak konvergálnunk kell a három százalék felé. Minél inkább kitett egy ország gazdasága, vagyis minél inkább függ másoktól, annál nagyobb a bizonytalanság. Magyarország erősen függ a nemzetközi tőkétől, a külföldi cégektől és piacoktól. Ezért ha a külföldi cégek hirtelen eltűnnének, összedőlne a gazdaságunk, annyira gyenge a gazdaság magyar szelete. Ebből az következik, hogy a magyar gazdaság akkor indul be, ha a nagy külföldi cégek beindulnak. Nekik pedig fontos, mi történik Görögországban, Portugáliában vagy bárhol máshol. Továbbá a lassú gazdasági növekedés és a magas államadósság együtt is veszélyforrás: ha ugyanis nincs elég bevétele az államnak, akkor bizonytalanná válhat a törlesztés. Ezért érnek el minket is ugyanúgy a hullámok. Magyarország akkor lesz biztonságosabb hely, ha erősödik a hazai gazdaság, mint azt a kormány célul ki is tűzte. Egyelőre azonban nem nő a fogyasztás, lassan indulnak be a beruházások, a kis- és középvállalkozások helyzete érdemben nem változott, a Széchenyi-terv hatásait még várjuk. A GDP-t elsősorban az export húzza, ami viszont attól függ, mi történik a világban. A német exportot mások mellett Kína befolyásolja, mert például jelentősen megnőtt a kinai gépkocsi vásárlás a német cégektől. Ennek érezzük itthon is a pozitív hatásait, de ez nem azt jelenti, hogy erős a gazdaságunk. A kormány cselekvési programja alapvetően megtakarítást irányoz elő. A legutóbbi költségvetési kiigazítással például elvették a korábban csak zárolt minisztériumi pénzkereteket. Honnan vontak el a legtöbbet? A humán tárcától, vagyis az oktatástól, egészségügytől, szociális területtől és a kultúrától. A cél az, hogy minél jobban megfeleljünk a nemzetközi pénzvilágnak, csak közben nem tudjuk, mekkora lesz ennek a társadalmi ára. Ami az oktatásban, egészségügyben közben lepusztul, azt rettentő nehéz lesz újjáépíteni.



Az EU gyengesége az egyik oka, hogy ennyire erős lehet a frank. A déli országok különösen rossz állapotban vannak, bizonytalansági tényező, hogy mi lesz Olaszországgal és Spanyolországgal, bár előbbinél a politikai feszültség talán erősebb, mint a valódi gazdasági probléma. Svájcnak sem igazán érdeke a túl erős valuta, hiszen magas szinten termelnek exportra.
Igaz, többnyire innovatív, magas tudást tartzó termékeket adnak el, például gyógyszereket, amiket mindenképpen megvesznek. Az EU vezetői körében továbbra is bizonytalankodást látunk, nem tudják, mit tegyenek. A három nagy angolszász hitelminősítő intézetet pedig más nem érdekli, mint hogy a befektetők minél nagyobbat kaszáljanak. Minél rosszabb ugyanis egy ország besorolása, annál nagyobb kamatra vehet csak fel hitelt. A magas kamat pedig érdeke a pénzügyi befektetőknek. Az érintett országokban még magas az állami tulajdon hányada, főleg Görögországban, s könnyen lehet, hogy Athén most rákényszerül arra, hogy a valós érték alatt értékesítse vagyontárgyait. A vevők pedig már nyilván dörzsölik kezüket.



Ez pontosan így van, a közvagyon nálunk is fillérekért lett elherdálva gyakran kétes hátterű befektetőknek.



A svájci frank a régi, 150-160 forintos szintre csökkenése nem valószínű.
Magyarországon három csoportba sorolhatjuk a hiteleseket:

- családokra-magánszemélyekre, akik otthont akartak teremteni,
- kisvállalkozókra, akik bíztak a fellendülésben, beruháztak,
- s az önkormányzatokra, amelyek szintén valutában adósodtak el.

Egyelőre legtöbbet a családokról beszélünk, akik számára még a nyáron 180 forintban rögzíthetik az árfolyamot. Ez azonban csak a probléma magunk előtt görgetése, sőt, újabb időzített bomba, ami 2014-ben robbanhat.
Ráadásul a válság miatt már elszegényedett, kilátástalan helyzetbe került emberek a befagyasztott árfolyam mellett sem fognak már törleszteni. Ez a probléma egyébként a GDP növekedésére is kihat, mivel visszafogja a fogyasztást.



Nem felesleges, de ettől még a kockázat nagy. S itt kell feltennünk azt a kérdést, hogy a bankok miért nem vállalnak nagyobb terheket. 2006-ban már nagyon magas volt az államháztartási hiány, finanszírozási gondok adódtak, a Nemzeti Bank magasan tartotta a kamatokat, nőni kezdett a munkanélküliség.
Érezni lehetett, hogy nincs minden rendben a gazdasággal, már akkor várható volt, hogy valami baj lesz. Ehhez képest a bankok elképesztő reklámkampányokkal buzdítottak a devizahitelek felvételére, mondván, drága a forint. Azért volt drága, mert az államadósság és a hiány miatt az MNB magasan tartotta a kamatot. Az emberek nem értik a nagyban zajló pénzügyi műveleteket, mivel nem annyira rafináltak, nem is kell, hogy azok legyenek.
Az akkori kormány és a bankszféra viszont mindezek tudatában nem hívta fel a figyelmet a kockázatokra, nem hangoztatta, hogy az árfolyam nincs kőbe vésve. A külföldi bankok leányvállalatai viszont szép profitot termeltek, jelentős zuhanás a válság miatt sem következett be náluk. Ennek egyik oka a kamatnyereség, hiszen drágábban adják tovább a hitelt, mint amennyiért ők a pénzhez hozzájutnak, valamint olyan költségeket terhelnek a felvevőkre, amilyeneket máshol nem. A betéti és hitelkamat közötti különbség is magasabb, mint a többi országban. Azt persze ezzel együtt sem feltételezhetjük, hogy a bankoknak érdeke lenne a családok csődbe vitele.



Az árfolyamveszteség egy részét a bankok okozhatták, senki sem ellenőrizte, hogyan számoltak, milyen árfolyamot használtak.
Gondoljunk csak bele, mennyi embertől hallhattuk, hogy a frankárfolyam emelkedésekor mindig növekszik a törlesztőrészlet, bezzeg amikor a forint erősödik, akkor nem történik semmi. Vagyis ha konszolidációról beszélünk, először azt kell megnézni, a bankok hogyan vehetnének ebben részt. Az államnak aligha lenne erre pénze.



Nyilván annak a pénznek is megvan a helye, az adósságtörlesztés fő forrása, legalábbis a hírekből így tudjuk. Persze itt megemlíthetjük, hogy bizonyos állami beruházások talán nem lennének olyan fontosak, például a Kossuth tér átépítése. Ami persze szépíti a várost, de amikor ennyi ember van ekkora gondban, talán nem ez az elsődleges feladat.
Másrészről ha a bajban lévő emberek tömegesen az utcára kerülnek, akkor családok szakadnak szét, gyerekek kerülnek állami gondozásba, felnőttek a szociális ellátórendszerbe, ami szintén pénz és többletteher az államnak.
Korrekt, teljes hivatalos elemzést a devizahitelesek problémáiról még nem láthattunk, mint ahogy a felelősség tisztázásáról sem, így csak annyit szögezhetünk le, hogy a terhek elosztása jelenleg teljesen aránytalan - a családok kárára. Ez nem tesz jót a társadalmi közegnek sem. A légkör rossz, az emberek úgy érzik, teljesen magukra maradnak, nem kapnak segítséget az intézményrendszerektől. A Svájci Versenyképeség-kutató Intézet ( IMD) minden évben elemzést ad ki, idén 58 országot vizsgáltak. 2011 márciusában gyűjtötték az adatokat, a kiadvány most jelent meg a napokban. Eszerint - többek között - rendkívül rossz a társadalmi kohéziós mutatónk, ami annak a mérőszáma, hogy mennyire bízunk meg az intézményekben, a bankokban, a kormányban, s persze egymásban.
Ötvenharmadikok vagyunk az 58-ból.



Pontosan. Egy nyugat-dunántúli kazánszerelő vállalkozó mesélte, hogy egy önkormányzati épület felújítását követően, noha volt szerződése, elvégezte a munkát, a megrendelő azt mondta, kevesebb pénzt fizetnek csak ki neki, s ha ez nem tetszik, hát majd utána nyúlnak, s valami hiányosságot úgyis fog találni nála a hatóság. A versenyképességhez kell a bizalom, különben nő a bürokrácia, a kockázattal emelkednek a költségek. A versenyképességi lista élén az északi országok állnak, ahol a legjobb a bizalmi index.



Az állami hatékonyság területén a 2007-2009 közti időszakban hats, 11 helyes lecsúszás történt, tavaly óta még egyel hátrább kerültünk. A cégek hatékonysága is nagyon gyenge, ötvenedikek vagyunk.
Egyedül az infrastruktúra fejlettségében állunk viszonylag jól, de minden területen folyamatosan mentünk lefele. Szakemberek terén az első ötben voltunk korábban, most az ötvenharmadikok vagyunk. Ezt az eredményt össze kell vetni az agyelszívással, vagyis nem arról van szó, hogy ne lennének jó mérnökök és szakmunkások az új generációban, hanem arról, hogy nincs rendben a társadalmi közeg, ami a légkört és fizetést egyszerre jelenti. Ezért sokan hagyják el az országot. Társadalmi felelősségvállalásban ötvennegyedikek vagyunk, ez arra világít rá, hogy a társadalom problémái iránt kevéssé érzékeny az üzleti szféra, mint lennie kellene. Ez is rontja az emberek hangulatát. A vezetők hitelességében is rossz a pozíciónk. Az 54. helyezést értük el, s rossz az egészségügyi infrastruktúránk, mindössze az 52. helyhez volt elég.
Ez is társadalmi hangulati gond. Hiszen ha van is munkánk, nem is keresünk rosszul, akkor is van egy nagy bizonytalanság az életünkben. Az, hogy nem érezhetjük biztosítottnak gyógyulásunkat, ha történik velünk valami. Romlik a környezetünk állapota is, az 52. helyre csúsztunk. A fenntartható fejlődés részben azt jelenti, hogy lehetőleg olyan iparágakat telepítünk az országba, amelyek nem környezetszennyezők és nem nagy energiafogyasztók. Ma nem ez történik, az autó és gumigyárak pont nem ilyenek. Pedig a természetvédelmi területek megmaradása az életminőség szempontjából rendkívül fontos. Azt pedig hangsúlyozni kell, hogy pusztán a pénzügyi mutatók nem írják le pontosan az ország helyzetét, ahhoz az emberi tényezőt is figyelembe kell venni.



Közgazdászként is azt hiszem, hogy prioritásokat kell megfogzni, s kimondani, az életminőség fontosabb, mint a jövedelem. Ha a társadalom és környezet állapota jobb, a munkavégzés is jobb. Hosszú távon olyan iparágak kellenek, amelyek az emberek képességeit is igénybe veszik, nem csak a kétkezi munkájukat használják ki. Nagy értéket az innovatív, új terméket, szolgáltatást előállító cégek jelentenek. Az emberi élet minőségét befolyásolja a munkahely minősége, s ez egyáltalán nem csak a fizetésekről szól.



Közrejátszhat, de akkor azt a kérdést is fel kell tenni, miért vagyunk mi az egyik legpesszimistább nép Európában. Merthogy az emberek Magyarország - minden nemzetközi felmérés szerint - rendkívül boldogtalanok és elégedetlenek. Az okokat pedig többek között a bizalom és a társadalmi felelősségvállalás hiányára vezethetjük vissza. A svájci tanulmány két forrásra támaszkodik, hivatalos statisztikákra és saját felmérésekre.
Főként cégek, kutatómühelyek és vállalkozások körében vizsgálódtak. De visszatérve a társadalmi légkörre és az emberek "jól-létére" : iszonyú nagy nálunk a munkahelyi stressz, aminek részben forrása az is, hogy a munkahelyi vezetőket nem érdekli a dolgozó véleménye, lelki állapota. Tudok olyan cégekről, amelyek arra adtak ki megbízást kutatóintézeteknek, hogy dolgozzanak ki olyan módszert, ami az álláshirdetésre jelentkező alkzkodóképességét vizsgálja, azt, mennyire fogja kritika nélkül elvégezni mindazt, amivel megbízzák. Vagyis olyan ember kell nekik, aki nem fogz meg véleményt, csak végrehajt. Ilyen helyen a magyar ember nem lehet boldog. Szörnyű, hogy sosem beszélünk az életminőségről, mindig csak a számokról, arról, hogy statisztikailag sikerüljön teljesíteni azt, amit a mindenkori politikai vezetés ígér.
Pedig távlatilag nagyon nem mindegy, hogy a társadalom mennyire boldog, hiszen a bizonytalanság, depresszió lecsapódik például a gyermekvállalásban és az egészségi állapotban is.



Jelenleg éppen ellenkező irányba megyünk, afelé, hogy a munkaadóknak még erősebb joga legyen a szabadság, a túlóra, a htévégi munka meghatározására.



A gazdasági fejlődésnek az alternatív közgazdászok szerint két modellje van, a gyarmati és a tudás alapú. Előbbi azt jelenti, hogy a cégek azért telepednek oda valahova, mert olcsóságra épített versenyelőnyre tesznek
szert: támogatásokat kapnak, alacsonyabb a munkabér. Az adott ország fejlődéséhez azonban ez nem járul hozzá, hiszen a cégek válság vagy romló körülmények esetén azonnal elmennek. Én csak úgy adnék kedvezményt a multiknak, ha vállalnák, hogy adott ideig biztosan az országban maradnak, s munkát adnak. Ha pedig elmennek, akkor visszafizetik a kapott támogatást.Az
észak- és nyugat-európai országok a másik, sokkal eredményesebb modellt követik. Ők tudják, egy társadalom akkor fejlődik, ha az emberek tudása folyamatosan nő, javul az intézményrendszer, csökken a szegénység. A nyugati típusú modell szerint a fejlődést már nem hozó iparágakat kitelepítik a perifériára, például hozzánk, ők pedig beruháznak, új tudást építenek.
Dániában visszaszorították a hajógyártást, a munkásokat viszont átképezték például az alternatív energiaszektor számára. Az emberek nem váltak munkanélkülivé, nőtt a tudásuk, javultak munkakörülményeik.
Magyarország elmúlt húsz évében nem voltak igazán nagy sikerek, a többség életszínvonala ma nem jobb, mint a rendszerváltozás előtt volt. Pedig mi a célja a versenyképesség növelésének? Az, hogy javuljon a lakosság életszínvonala, életminősége, az emberek jobban érezzék magukat. Na ezt nem sikerült elérni, ami arra utal, hogy nem jó az általunk követett fejlődési modell.



Náluk nincsenek azok a stresszhelyzetek, mint Magyarországon.
Hangsúlyozom, nem fogunk előrébb jutni, ha az emberek lelki állapota nem változik meg. Egy amerikai Nobel-díjas közgazdász annak idején arról spekulált, hogy a rendszerváltó országok közül melyik jár majd a fejlődés élén. Úgy gondolta, Magyarország lesz az, mivel a magyarok nagyon kreatívak, sok az energiájuk, tele vannak ötletekkel, s nem kell mást tenni, mint hagyni, hogy ez kipattanhasson belőlük. Ezzel szemben más úton indultunk el, elhitették velünk, hogy semmihez nem értünk, mindenhez külföldi tanácsadó kell, majd azok megmondják mit hogyan kell csinálnunk. S akkor visszakanyarodok az ön még a görögöknél tett privatizációval kapcsolatos megjegyzéséhez, hogy bizony úgy értékesítették a cégeket, vagyontárgyakat, hogy a külföldi befektető fillérekért hozzájuthatott azokhoz, majd felszámolhatta, csak azért, hogy ne legyen vetélytársa és piacot szerezzen.
Gyáraink, műhelyeink értékét is külföldiekkel mérették fel, akik azt mondták, mállik a vakolat, öregek a gépek, nem ér az egész egy fabatkát sem.
De az értékbe nem kalkulálták bele a kiépült piaci kapcsolatokat, a csapatok erejét, a mérnökeink tudását, pedig igazán ennek van jelentősége. Minél tovább maradunk meg a gyarmati fejlődési modellnél, annál inkább eltompulunk, elveszítjük kreativitásunkat, és már nem is leszünk képesek tudással, innovációval versenyezni. Hiszen ha azt várják el a munkavállalótól, hogy alkzkodjon, fogja be a száját, akkor előbb-utóbb le is szokik a gondolkodásról, az innovativitásról.



Ez így igaz, Magyarországon él az a szemlélet, hogy ne szeressük a tehetségeket. A szocializmus idején kitalálták az emberek, hogyan lehet kikerülni az ostoba szabályokat. Ez a gondolkodás mára eltűnt, csökken a kreativitásunk, ezt jelzik a felmérések. A másik a hatalmi távolság kérdése:
mennyire szólhat bele a munkavállaló a cég, a választópolgár az ország életébe, mennyire hallgatják meg.
Magyarországon nagy ez a távolság.



Ez a kohézió kérdése, aminek hiányára a svájci kutatók is felhívták a figyelmet. Lehetne keresni az okát, hogyan lehetett ennyire szétzilálni a társadt. Skandináviában erős a kohézió, fel is tudnak lépni a közösségi érdekekért. A neoliberális ideológia nálunk arra tanított, csak te számítasz, az, hogy neked mid van, s úgy éred el a célokat, ahogy akarod.
Csomó olyan vagyon keletkezett, aminek semmi köze a munkához, tudáshoz, csak a csaláshoz, lopáshoz. A nagy, tisztességtelen vagyonfelhalmozásoknak semmilyen következménye nem lett, ami az embereknek azt üzeni, mi is megköthetjük a magunk kis alkuit. A jó pozíciókat nem a legodavalóbb emberek kapják meg, hanem azok, akik kapcsolatrendszerüknek köszönhetik a sikerüket.
Pedig kutatási eredmények bizonyítják, hogy az urambátyám megoldások mennyire nem hatékonyak, s mennyire nem serkentenek senkit jobb teljesítményre.



Mindenki maga harcol. Persze vannak kisebb jó példák, főleg egyházi közösségekben. Mint Solymáron, ahol összefogtak, hogy mielőbb újjáépüljön egy leégett ház. De ez nagyon ritka, így az összefogástól ma még nem remélhetjük a társadalmi gondok megoldását.






2011-07-21

Ügyfélkapu

Regisztrált felhasznákók számára

Társ oldalak

www.mvfportal.hu
www.credinfo.eu/www.credinfo.hu